A tökéletes választott 6.

Másnap reggel a kertben sétáltam elgondolkozva mikor árnyék vetült rám. Stanley lépett hozzám és karon fogva az erdő felé vezetett. Éreztem, hogy mondani akar valamit. Valami fontosat. Némi torokköszörülés után ki is bökte.

– El akarlak venni feleségül.

 – Mit mondtál? – hangom nagyon halk és vékony volt.

Stanley összeszorította az állkapcsát, majd azt felelte. – Hallottad. El akarlak venni feleségül.

– Mikor határoztad ezt el? És az ég szerelmére, miért? Miért?

– Úgy gondolom, hogy ez magától értetődő – hangzott a válasza.

– De nem nekem! Lennél szíves ezt pontosabban megmagyarázni?

– Csak nem felejtetted el, hogy az elmúlt éjszakákat az én ágyamban töltötted?

– Nagyon helyesen fogalmazol, nem felejtettem el! – mondtam indulatosan. Mert igaz eredeti elhatározásom az volt, hogy megfelelő férjet találjak a magamnak, ám ez a hirtelen támadt beszélgetés a házasságról váratlanul ért. Olyan érzés járta át egész valómat, mint amikor egy őz szembenéz a vadászával. Szinte megbénultam, nem tudtam, hova kapjak, meg voltam döbbenve, forgott velem a világ, hogy szinte beleszédültem.

– Ez kétségkívül igaz, ám ez még nem ok arra, hogy egybekeljünk. - vágtam ki végül hirtelen. Most ő nézett egy nagyot e szavak hallatán.

 – Micsoda? Szóval azt akarod az értésemre adni, hogy befekszel az ágyamba – odaadod magad nekem – és ezek után nem várod el tőlem, hogy elvegyelek?

Az arcunk egészen közel volt egymáshoz, Stanleyn látszott, hogy valóban nagyon meg van döbbenve. Komolyan nézetem fel rá.

– Nem. Valóban nem várom el tőled, hogy feleségül végy. – mondtam halkan.

– Nem várod el tőlem...? Mégis milyen férfinak tartasz te engem?

A hangja most nagyon mély volt, szinte morgásnak hallatszott – méghozzá elég dühös felmordulásnak. Közelebb lépett hozzám, mire önkéntelenül hátrálni kezdtem, közben megpróbáltam kitalálni, mitől lett ilyen dühös... és közben éreztem, hogy engem is elönt a hév.

– Te egy kicsapongó nőfaló férfi vagy – mondtam Stanleynek világosan tagolva a szavakat. – Nőket csábítasz el, ha egészen pontos akarok lenni, akkor így írhatom le a fő elfoglaltságodat. Ha elvetted volna az összes nőt, akivel félreléptél, akkor Arábiába kellett volna menned, mert egy egész háremre való feleséged lenne. Ám mivel még mindig itt, ezen a szigeten élsz, biztos vagyok benne, hogy nem léptél házasságra azokkal a hölgyekkel, akiket meghódítottál.

Stanley arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd vadul magyarázni kezdett.

 – Ebben igazad van. Ám felül kell vizsgálnod azt, amit az állítólagos „foglalkozásomról“ mondtál, mert én, ahogy egyébként a legtöbb élvhajhász kujon teszi, nem csábítok el férjezetlen, jó nevelésben részesült szüzeket. Vagyis olyanokat nem, mint amilyen te is vagy.

– De engem elcsábítottál. – mondtam hasonlóan indulatosan.

 – Igen, ezt tettem veled, de csak azért, hogy elvegyelek. És megjegyzem, a te saját beleegyezéseddel.

Levegő után kapkodtam. Aztán megmakacsoltam magam, magasra szegtem fel az állam, majd dühösen a szemébe néztem.

 – Vagyis azért csábítottál el engem, mert össze akarsz házasodni velem?

Stanley bólintott. Arcom vörös lett, akár a rák.

– Amit persze nem mondtál meg előre nekem, igaz? Feleségül akarsz venni? Mióta? Mikor eszelted ezt ki? – hadonásztam karjaimmal. Még én magam is észrevettem, hogy milyen hisztérikus állapotba kerültem, és a hangom csaknem rémisztő. Én azt hittem, hogy alaposan felmértem a rám leselkedő veszélyeket és kockáztattam, hogy az ágyába megyek, ám nem láttam előre az igazi veszélyt. Mert azt nem fedte fel előttem.

– Te...! Te becsaptál engem! – kiáltottam.

– Én ugyan nem! Te csaptad be saját magadat! – mondta Stanley.

– Hah! Akárhogyan is van, nem te csábítottál el engem, hanem én saját magamat! Én akartam, hogy így legyen! Ez a különbség.

– Lehet, hogy így történt, de ez nem változtat semmit a tényeken. Nekünk viszonyunk van egymással, akármi is vezetett idáig.

– Szamárság! Ezért én még nem megyek hozzád feleségül! És az nem számít semmit, hogy jó nevelésben részesültem.

Stanley szigorúan nézett rám. – De igen is számított – és most is számít.

Felvágtam az állam. – Mindig is tudtam, hogy te afféle régimódi, középkori kövület vagy. Nem érdekel, mit vettél számításba, ilyen csekélységek miatt még nem leszek a feleséged.

– Engem pedig nem érdekel, miért jössz hozzám, ha végre összeházasodhatom veled.

– Miért? – ezt már korábban is kérdeztem, de még mindig nem adott rá választ. – És azt is szeretném tudni, hogy mikor döntötted el, hogy elveszel! Mondd meg nekem az igazat, mégpedig most!

Stanley vett egy nagy levegőt. Egyébként egy arcizma sem rezdült, és a teste is nagyon feszült maradt. –Azóta gondolok rá, amióta a teraszon megcsókoltalak – az első alkalommal.

Védekezőleg össze akartam fonni magam előtt a karjaimat, de ő olyan közel állt hozzám, hogy nem tudtam megtenni. – Legalább egymillió nőt megcsókoltál már életedben.

A szája megvonaglott, majd azt felelte. – Ezret biztosan.

– És azt akarod, hogy én elhiggyem, hogy egyetlen csókom miatt házasságra akarsz lépni velem?

– Nem csak emiatt.

Kíváncsi pillantást vetettem rá. – Akkor mégis mi indított erre?

– Már akkor elhatároztam, hogy feleséget és családot akarok magamnak, mielőtt még eljöttem volna Londonból. És amikor itt találkoztam veled, akkor rádöbbentem, hogy milyen jól illünk mi egymáshoz.

Szemem összeszűkült e szavak hallatán. – Még hogy összeillünk? Elment az eszed? Mi... – élénken gesztikulálva a helyes szót kerestem.

– Túl hasonlóak vagyunk?

– Igen! Hogyan állíthatod, hogy illünk egymáshoz?

– Gondolj csak a legutóbbi napra. Gondolj a közös éjszakánkra. Ami a házasságban számit, abban tökéletes párt alkotunk. Igenis, minden vonatkozásban összeillünk.

– Néhány éjszaka aligha elegendő ahhoz, hogy ilyen nagy horderejű döntést hozzon valaki. Hogyan jelentheted ki, hogy a következő együttlétünk nem lesz majd – hogy is mondjam – unalmas?

Stanley szeme már lázban égett. – Bízz bennem. Nem lesz az.

Volt valami Stanley arcában – keménység, hajthatatlanság? –, amit korábban nem láttam rajta.

– Most úgy tűnik... nagyon komolyan beszélsz. – nem könnyen emésztettem meg a hallottakat. Az egyik pillanatban még logikusan haladtam felfedező utamon, ami a házasság fizikai vonzerejének felmérését és megtapasztalását illette, és a következőben már esküvőről vitatkozok egy férfival.

Stanley felnézett az égre, majd lassan, a fogai közt kiengedte a levegőt a tüdejéből. – Miért olyan nehéz elképzelni, hogy el akarlak venni? – Majd hangosan felhördült, és megkérdezte. – És mi rossz van abban, hogy hozzám gyere?

– Mi rossz van abban, hogy engem elvegyél – így hangzik helyesen a kérdés. – Magam is észrevettem, hogy felemeltem a hangom. – Az hogy pokollá tennénk egymás életét! Te egy igazi zsarnok vagy, egy despota. Mindenki felett rendelkezni akarsz, és elvárod, hogy engedelmeskedjenek neked. Sőt, természetesnek veszed, hogy mindenki azt teszi, amit te akarsz. És azt hiszed, hogy tudod, milyen vagyok. – dacosan rápillantottam. – Nem fogok békésen belenyugodni abba, amit diktálsz nekem, és nem fogok semmibe sem beleegyezni, amit mondasz!

Stanley ajka elkeskenyedett, a szeme résnyire összeszűkült. Egy szívdobbanásnyit várt, majd azt mondta. – Igen?

Komolyan néztem a szemébe. – Stanley, ez nem fog kettőnk között működni.

– De igen, most is működik, és később is működni fog.

Most én emeltem az ég felé a tekintetemet. – Hát nem látod, hogy nem megy?

– Téged nem ez nyugtalanít.

Ránéztem. Hunyorítottam. Azokban a kék szemekben, amelyek eddigi ismeretségünk során oly sokszor megtévesztőnek tűntek, most acélos, leküzdhetetlen akarat, erős elhatározás, megmásíthatatlan és sziklaszilárd, győzni akaró akarat látszott... – Mit akarsz... ezzel mondani?

– Mindig is tudtam, hogy mi az, ami idegesít téged bennem.

Ez a kijelentés nagyon megrázott. Egy pillanatig tekintete fogva tartott, majd összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem. – Micsoda?

Stanley előbb tétovázott, tudtam, hogy most azt latolgatja magában, mennyit áruljon el magáról. Amikor megszólalt, a hangja egyenletes volt, mély és mégis kemény.

– Attól félsz, hogy irányítani akarlak, hogy uralkodni fogok rajtad, hogy lenyirbálom a szárnyaidat, megcsorbítom a függetlenségedet, és hogy olyan nőt faragok belőled, amilyen nem vagy. És attól is félsz, hogy ez majd sikerülni fog nekem.

Éreztem, hogy kiszárad a szám. – És nem ezt akarod? Megpróbálni és sikerre vinni az elképzelésedet?

– Természetesen meg fogom próbálni, legalábbis a vadhajtásaidat le szeretném nyirbálni olykor, de nem azért, mert meg akarlak változtatni. Hanem azért, mert meg akarlak őrizni olyannak, amilyen valójában vagy. Azért akarlak a magaménak tudni, amilyen vagy, és nem azért, amilyen nem vagy.

Az érzelmi vihar, amivel szembenéztem, csak nőttön-nőtt és már olyan erős volt, hogy alig voltam képes elviselni. A szívem majd kiugrott a helyéből, szinte a torkomban dobogott, hogy alig tudtam levegőt venni.

– Nem csak ámítani akarsz ezzel?

Stanley lassan felemelte a kezét és két tenyerét nyújtotta felém. – Ragadd meg a lehetőséget. És adj egy esélyt. Próbálj ki engem.

 – Mit javasolsz tehát? – fürkésztem.

– Légy a szeretőm, míg biztos nem leszel abban, hogy hozzám jöhetsz feleségül. Legalább arra a pár napra, amit még itt fogunk tölteni.

Zihálva vettem a levegőt; egymást űzték fejemben a gondolatok – egyelőre nem látottam tisztán. Az ösztöneim azt súgták, hogy még nem hallottam mindent – hogy miért annyira biztos Stanley abban, hogy olyan remekül illünk egymáshoz – és attól tartottam, hogy talán soha nem is fogok mindent megtudni. De talán van rá más mód, hogy kiderítsem, amire még kíváncsi vagyok, hogy megtudjam, amit még nem hozott a tudomására. Ám ha ezt akarom... akkor adnom kell neki egy lehetőséget.

Ezzel pedig nagyobb kockázatot vállalok, mint amire számítottam. Én arra gondoltam korábban, hogy majd lépésről lépésre közelítem meg a házasság gondolatát, de csak akkor, ha biztos talajt érzek a lábam alatt. Ehelyett most minden átmenet nélkül olyan fázisba léptem, amit nem láttam előre, és ami nem hagy nekem elég időt a gondolkodásra. Forgott körülöttem a világ, ám Stanley választ várt – ragaszkodott hozzá, hogy megfeleljek neki – és valóban, meg is érdemli, hogy megkapja a választ, ám most csak az ösztöneimre tudtam támaszkodni, hogy meghozzam a döntést.

A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, a testem teljes hosszában megfeszült. Felemeltem a kezem és az ujjaimat Stanley ujjaira fontam. Ő megszorította a kezem. Ez a birtokba vételt kifejező mozdulat ismét visszazökkentett a valóságba. Felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe.

– Ez még nem jelenti azt, hogy hozzád megyek feleségül.

Stanley erre a szájához emelte a kezem és megcsókolta.

– De beleegyezel abba, hogy esélyt adsz nekem, hogy rábeszéljelek.

Az erdő csendes és nyugodt volt körülöttünk. Valahol a távolban egy madár rikoltott. Az ösvény a fák között vezetett vissza a házhoz. Odaértünk a főlépcsőhöz, felmentünk rajta, majd a szélesre tárt főbejáraton beléptünk a házba.

Megálltam a hallban. – Gondolkodnom kell.

– A biliárdszobában leszek.

Bólintottam, majd elfordultam és kinyitottam a könyvtárszoba ajtaját és bementem a könyvtárba. A szobában nem volt senki. Ettől nagyon megkönnyebbültem, becsuktam magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodtam. A hátam nekivetettem az ajtótáblának és arra vártam, hogy elmém lecsillapodjon, és az érzéseim lecsendesedjenek.

Igaza volna? Működhetne kettőnk között a házasság? Igaz, magam akartam férjet. Mégis úgy éreztem magam, mintha megbokrosodtak volna a lovaim és az élet viharos gyorsasággal ragadna magával – méghozzá minden irányítás és megfontolás nélkül. Én annyira arra az érzelmi kapcsolatra összpontosítottam, ami kettőnk között szökött szárba, hogy oda sem figyeltem, milyen helyzetbe keveredettem, és hogy ez hova vezethet. Óvatos magatartásom kétségkívül abból fakadt, hogy sokat kockáztatok: én voltam az, aki nagyobb áldozatot hoz, ha neki ígérem a kezem. Ezzel ugyanis átadok minden jogot Stanleynek, hogy ő akarata szerint rendelkezzék velem. Stanley azt mondta, hogy ez a szövetség kettőnk között működni fog azt is elmondta, hogy megérti a félelmeimet – és azt is kijelentette, hogy olyannak szeret, amilyen vagyok. És most megint olyan helyzetbe kerültem, ami bizalomra épült. De vajon bízhatok-e ebben a hitvallásban – méghozzá eljövendő életem minden egyes napján? Ez volt a legfontosabb kérdés, amire mielőbb meg kellett találnom a választ.

Egy dolog azonban világos volt előttem. A kapcsolatunk – amit olyan nagy hévvel akartam megérteni – a múltban született, és az utóbbi napok alatt mérhetetlenül megerősödött – rendkívül valódi volt, szinte kézzelfogható. És ez a kapocs még szorosabbá válik, még erősebb lesz közöttünk. És most el is érkezetem a legfontosabb kérdéshez. Az a kapcsolódás, amit érezni kettőnk között, valódi volt-e, vagy Stanley csak kifundálta az egészet – rendkívüli eszére és tapasztalatára alapozva a dolgot – csupán azért, hogy  rávegyen a házasságra? Vajon elég elszánt-e ahhoz, hogy mindezt előre kiötölte? Tudtam a választ: igen, az volt. De valóban ez volt a helyzet?

Mostanáig a házasságról alkotott gondolataim elvontak voltak, és nem olyan férfiakra gondoltam ezzel kapcsolatban, mint amilyen Stanley volt. Stanley pedig végképp nem fordult meg a fejemben, mint leendő férj. A körülmények azonban összeesküdtek ellenem, Stanley a kíváncsiságomat kihasználva hálót font körém, annak a kilátása, hogy egy zsarnokhoz fogok hozzámenni: nagyon is valóságos volt. Ha van egy csöpp eszem is akár, akkor visszautasítom őt – és mielőbb elszaladok előle. Méghozzá villámgyorsan. És jó messzire.

Ám tudtam, hogy soha nem lennék képes elfutni Stanley elöl, és hátat fordítani neki, majd hagyni, hogy a köztünk lévő kapcsolat – legyen az bármi is – magától kimúljon. Ha így tennék, akkor soha nem lennék képes együtt élni önmagammal. A javaslat, amit Stanley tett nekem, hogy menjünk végig az úton, izgató volt és végtelenül csábító. Különleges, páratlan és kihívó. Mindaz, amiről azt akartam, hogy jelen legyen az életemben.